roOni-a lehetetlen neki mindennapos

Sziasztok!!

Egy másik honlapon lehet szavazni arról, hogy roOni történetét megírjam-e egy átláthatóbb, érthetőbb változatban is, és persze akkor folytatnám is a történetet. Eddig sajnos az iskola miatt nehezen tudtam géphez ülni, főleg itt, a vizsga előtt, és ha sikerült, akkor sem volt elég időm egy új fejezet megírásához. De ígérem, hogyha 10 szavazat alapján úgy fog állni a szavazás, hogy továbbírjam, akkor új címen, de egy sokkal átláthatóbb történetet kaptok, megsaccolom, hogy napi fejezet-frissítéssel. Szóval azt szeretném kérni, hogy szavazz a linken, amit két irányból tudsz elérni.
1. a linkek menüpontnál ott van a Twilight nevezetű link. Arra menj rá, és a főoldalon, vagy az oldalmenüben keresd a szavazz gombot.
2. ha ezt nem találod, akkor itt van az oldal linkje: twilightfansitee.lp
És persze minden további nélkül, ha valaki igényt tart rá, egy twilightos, vagy egy roOni-s ajándékot is kaphat (fejléc, lábléc, tábla, ilyenek…) , csak írja meg nekem a twilightos vagy az itteni oldalon található e-mail címre, hogy ki legyen rajta, illetve a roOni-s ajándékon valószínűleg én határozom meg, mivel nincsenek még meg a szereplők, de egy új blogban ez is meg lesz. Igazi emberekkel mutatom be, ki hogyan nézne ki, ha élne. Nagyon remélem, hogy szavazol, mert ezzel nagyban segítenéd a munkámat, mivel én imádok írni. És van egy sokkal szebb írásmódom is, amit szeretnék nektek bemutatni, de ehhez valamiféle visszajelzést szeretnék kapni afelől, hogy nem csak magamnak irogatom a blogot. Ha szavazol, előre is köszönöm, ha nem, akkor meg azt köszönöm, hogy elolvastad ezt a szöveget(:
Vicky, az oldal szerkesztője, roOni megformálója, és a twilightfansitee.lp oldal szerkesztője

sasviki95@citromail.hu

Ha valami észrevételed van, vagy valami, akkor írj!! Ha linkcserét akarsz, akkor is!! (=

Sötét volt. Borzalmasan sötét. Egyedül éreztem magam. Pedig Jack itt volt. De nem láttam. Ahogy semmi mást sem. Féltem. Aggódtam. Most jöttem csak rá, hogy szeretem. Pedig eddig annyira ellenszenves voltam vele. Mert még nem éreztem, milyen, amikor tudod-elvesztetted a számodra legfontosabb embert. Két hete sínylődtünk itt fogságban. Egy helyre voltunk bezárva. Nem volt sok hely. Éppen csak el tudtunk bújni egymás elől a “szoba” két sarkában. A kapitány azóta nem szólt hozzám, mióta megtudta, hogy én nem ebbe az időben élek valójában. Fájt, hogy megbántottam. Ki akartam javítani a hibám. De nem tudtam, hogy kezdjek hozzá. Csak ültem a rácsos ablak mellett, és mikor felnéztem rá, arra az időkre gondoltam, amikor még boldogok voltunk. Még a veszekedésekre is szívesebben gondolok vissza, mint arra, hogy hazudtam neki. Vagy már százszor megpróbáltam beszélni vele. Persze reggel, mikor láttam is valamit. De ő mindig elfordult. Néha engem elvittek egy beszélgetésre. A valódi életemről kérdeztek. De én semmit nem mondtam róla. Még mit nem! Tönkre tették a mostanit, mégis mit gondoltak? Hogy majd kitálalok? SOHA!

Újabb két hét telt el. Néma csendben. Még mindig egymástól távol ültünk. Nem mertem már szólni neki. Éreztem, ahogy felemészt a bűntudat. Hogy nem tudom, mi fog történni velünk a jövőben. A jövőben? Nevetséges. A múltban. Én már megváltoztattam a sorsokat. Billy meghalt, a többiek pedig élnek. Ez ellen pedig már nem tudok mit tenni. És sajnos egyszer ezt is el kell mondanom Jack-nek. Hogy neki már nem szabadna élnie. De…ha emiatt valamit tenne magával…már így is elég bajt okoztam! Sírtam. Már vörösek voltak a szemeim. Nem láttam velük rendesen. Majdnem egész nap csak itattam az egereket. És ha hangosan hullajtottam a könnyeimet, és ránéztem Jack-re, néha láttam, mikor valami tiszta képfoszlány tűnt fel előttem, az arca eltorzult volt, bűntudatos. De neki miért? Mert miatta sírtam. De megérdemeltem. És sajnos ő ezt nem értette meg. És tett ellene. Ugyanis 34 nappal az elfogásunk után, mikor épp csak bámultam a téglákat a falnak dőlve-féloldalasan, hogy ne is látszódjon az arcom-, éreztem, hogy megsimítja a kezem. Nem fordultam oda. Becsuktam a szemem. Ő egy puszit nyomott az arcomra. Meglepetten tágultak ki a szemeim. Megfogta az arcom, és odafordította magához. (Ha lett volna ott őr, biztos nem csinálta volna meg, de mivel már több, mint egy hónapja nem szóltunk egymáshoz, már nem jött be senki hozzánk, gondolván, már eléggé utáljuk a másikat.)

-Miattam szenvedtél ennyit, igaz? -Bólintottam. Mondani akartam valamit, de a számra tette az ujját, és folytatta.- Nem akartam…Csak tudod kicsit felháborodtam azon, amit tettél. Hogy ezt elhallgattad. Miért jöttél egyáltalán a hajómra? Tudom, megélhetés kellett. Igazából az én hibám ez az egész. Nem tudtam legyőzni azokat, akik elhurcoltak minket. Esély se lett volna rá, mert vagy húszan voltak, de én csak téged akartalak megmenteni, és nem néztem hátra. Elkaptak. Megpróbáltam megszökni, hogy a legénységgel eredjünk utánad, de nem tudtam. És akkor odacsaptak egy ajtónak, ahol hallottam, hogy beszélnek rólad. És utána hogy nem szólalsz meg. Tudtam, hogy igaz. Bár valahol a szívem mélyén mindig is éreztem, hogy nem vagy idevalósi. De nagyon szépen fejlődtél, és azt mondtad, valami szigetről jöttél, de…

-Elég.- fojtottam bele a szót. -Én hazudtam. Nem te. Én okoztam Billy halált. Nem te. Én vagyok a nem ebbe a világba valós. Nem te. Én vagyok a világ legrosszabb teremtése. Nem te.

-De te is tudod, hogy ez nem igaz.

-Te meg azt, hogy igaz. -Habozott. Pár pillanattal később megfogta a kezem.

-Majd kitalálunk valamit. Kijutunk. Együtt. Ígérem.- Az arca közeledett. De már nem ellenkeztem. Megcsókolt. Én pedig viszonoztam. Ez őt is meglepte, de nem hagyta abba. Átfogta a derekamat, én pedig átfontam a karom a nyaka körül. Nem tudom, meddig voltunk így, de nagyon kevés időnek tűnt. Majd egyszer csak elhúzódott, de előtte gyorsan a fülembe suttogta, hogy nyugodtan beszéljek. Nem veszítem el. Először nem értettem, majd meghallottam a léptek zaját. Újabb kihallgatás. De ezúttal sikernek könyvelhetik el. Bevittek egy, már ismert szobába. Én leültem a szokásos székbe. Benjamin-a magas, jóképű fogvatartóm- nekem hátat fordítva bámult ki az ablakon.

-Ez egy vissza nem térő alkalom. Beszélek. Mert ilyen kedvem van. Ennyi. -mondtam karba font kézzel.

-Ez újdonság, de megegyeztünk. Valódi neved?

-Rosalinda. Vezetéknév nincs.

-Iskolai eredményeid?

-Elég rosszak.

-Mit takar?

-Öt tárgyból akartak meghúzni, amikor…

-Igen?

-Azt kívántam, bárcsak senki ne látna, és egy olyan helyre kerülnék, ahol senki nem ismer.

-Világos. Marie idehozott a 16. századba. Hogy kerültél a hajóra? Jack-hez mi közöd?

-Lassan a testtel. Egyszerre csak egy kérdést.

-Válaszolj!

-Jól van, nyugi. Matrózokat kerestek. Először nem tudtam, hogy kalózok. Tök véletlenül sikerült rájuk akadnom. Jack? Semmi. Amióta itt vagyunk, hozzám se szól. Szerintem már őszintén utál.

-Tudod, hogy ott van mögötted?

-Nincs.

-Honnan tudtad?

-Ne nézz hülyének. Sose hoznátok ki a cellából, ha én is itt vagyok.

-Na jól van, akkor erre a kérdésre válaszolj-felém fordult-: mi van akkor, ha azt mondom; téged két hónapos korodban száműztek a 21. századba, valójában itt éltél?

Felálltam.-Mi?-És akkor sötétült el minden.

-Gondolod, hogy készen vagy rá?-kérdezte tőlem Jack. Két héttel ezelőtt elkezdtük a harci kiképzésemet. A gondolat, hogy hazajuthatok, már rég elenyészett. Innen nins kiút. Ezt teljes magabiztosággal mondhattam el. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy utaztak az időben öt teljes évszázadot. Ez a kis kirándulásom a múltban megtanította, hogy fogadjam el az életem olyannak, amilyen. Ha változtatni akarok rajta, az csakis rajtam múlhat, nem pedig műsoktól kellenne segítséget kérnem. Ha megteszem, olyan sorsra jutok, mint most. Mi lett velem? Elzártak a barátaimtól, a családomtól, az iskolámtól, és a tanáraimtól, akiket mostmár vissza sírok, pedig valamikor a legroszabb sorsot kívántam nekik. Akkor még nem tudtam, mi vár rám. Eltűntem. És mindenkim engem keresett, akivel valaha is kapcsolatba kerültem. Fél éve már, hogy itt vagyok. És a kapitány még mindig nem fészkelte bele magát a szívembe. De őt ez nem zavarja, csak az érdekli, hogy elérje célját. Amikor először mondta ezt nekem, nemet mondtam, nemrég pedig azt hangoztattam, hogy soha nem lesz a mi kapcsolatunk több, mint barátág. De most már komolyan kezdtem elhinni, hogy másképp is lehet ez az egész. Ha már egyszer nem térhetek vissza a régi világomba, legalább élvezzem az életet itt, a kalózok közt. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy Jack előttem áll, és fürkésző tekintetet vet rám.-Most azon gondolkozol, amit az előbb kérdeztem, vagy valami másról?

-Igazából mindkettő. Egyébként szívesen próbára tenném magam. Hogy vajon meg tudom-e védeni magam az ellenségtől. De közben azon töprnegtem, hogy ha adnék egy…-esélyt. Fejeztem be magamban a mondatot. De a kapitány még szép, hogy nem hagyta annyiban.

-Egy mit?-Elfordultam. Nem akartam válaszolni. Nem mondhattam el neki. Miért nem? Mert annyiszor visszautasítottam már, hogy ha most egyszer csak kimondanám, hogy mégiscsak lehetne szó a kettőnk közti szorosabb kapcsolatról, biztos hogy nem öröm lesz az arcán. Befeszítettem az íjat, ami a kezemben volt, előttem a nyilat, ami pont a tábla közepére talált, és miközben leengedtem az íjamat, azt mondtam: -Esélyt.-Majd elmentem. Szépen lassan. Magamon éreztem a tekintetét. Óvatosan félig hátrafordultam, mikor felvettem a tokot, amiben a nyilak voltak, úgy hogy ő ne lássa, hogy őt nézem, és meglepetten láttam, hogy csodálkozva néz rám. Azt hittem, dühös lesz.

-Lemaradtam valamiről?-kérdezte óvatosan.

-Semmi olyanról, amit hangosan kimondtam.-Ez volt az utolsó szó, amit ki bírtam mondani, mert egyszerre minden elsötétült, és csak Jack hangját hallottam, amint a nevemet kiáltja.

Egy kis idővel később feleszméltem. Egy kicsi, sárga szobábban voltam, megkötözve, a számat betapasztották. Illetve azt kendővel bekötötték. Fájt a fejem. Biztosan leütöttek, vagy ilyesmi. Kitárult az ajtó, ami mögöttem volt, és belépett rajta egy magas, vékony, jóképű férfi. Olyan húsz éves lehetett. Több biztosan nem. Félszegen rám mosolygott.-Üdvözöllek, roOni, a mi kis szerény otthonunkban. Elnézést a nem túl szép idehozatallal, de nem volt épp egyszerű egy szigetről a kapitányod mellől csak úgy elcipelni ide, őt is el kellett kapnunk. De sajnos kiszabadult, a tengerbe ugrott, és felmászott a hajójára. Kár. Nos, mielőtt megkérdeznéd a célunkat, közlöm veled, hogy semmilyen rossz szándék nem vezérel engem. Csak szeretnék egy kicsit kettesben lenni veled. Tudom, hogy a jövőből jöttél, mert ismerem az asszonyt, aki idehozott.-Levették a számról a kötést, így én is tudtam már beszélni. De nem tudtam mit mondani, mert Jack rontott be az ajtón.-Megmondtam, hogy fogjátok le, és kötözzétek meg! Most már ő is tudja, ki is ez az ifjú hölgy. Az idők hercegnője. Majd neki kell őriznie az idő kapuját, amint Marie annyira megunja a munkát, hogy a kislánynak kell majd átvennie a helyét. Kár.-ismételte el újra ezt a szót a fogavtartóm.

-roOni…ez igaz?-kérdezte Jack. Lehajtottam és fejem, és úgy mondtam ki:

-Igen.- Most már Jack is tudja…csodálatos. Nagyon nagy bajban vagyok. És a magas fickó, és a bandája is tudja. A sorom egyre rosszabbra fordult. És ez később sem lett jobb…

Üdv mindenkinek! A mai nap folyamán jelentkezek a frissekkel, csak egy huzamosabb ideig nem tudtam a gépem közelébe kerülni.

A mai napon meglesz Billy halála, és a távolmaradásom oka is!

roOni

-Húzd! Ne lazsáljatok! Húzzátok! Erősebben! -hallottam a kapitány parancsait. -Ha valamit akartok ma enni, akkor ne csak álljatok ott, hanem segítsetek is! Te maradj ki ebből! -mutatott rám, mikor meglátta, hogy én is elindultam a kötelekhez. Én csak ülök, és még vacsorát is kapok tiszta luxus. Alig egy méterre álltak tőlem.

-Oké, de akkor sütni se…

-Halljátok? -szakított félbe Jack.-Mi ez? Mintha zene lenne, de…mégsem az.-Akkor én is meghallottam. Először nem hittem a fülemnek. De aztán éreztem is. Remegtem. De nem a félelemtől, hanem a telefonom rezgésétől. Tisztán lehetett hallani Laurent Wolf  Seventies című számát. Nem lehetett. Gyorsan felfutottam a lépcsőn, ahol eddig ültem a kormányhoz, ott vettem fel.

-Jason?

-Rose? Rose! Végre hallom a hangodat. Már két hónapja nem láttunk. Mi történt veled? Eddig miért nem vetted fel a telefont? Már vagy százszor hívtalak. És nem csak én. A szüleid már lassan a depressziósnál is rosszabb állapotba kerülnek.-Jason volt az. Az egyik legjobb barátom. Persze fiú volt, de elragadó egy teremtés. Mindig aggódott értem, bármi is történt velem. Ha csak megkarcoltam magam, máris odafutott egy elsősegélytáskával. Pedig tényleg semmi bajom nem szokott történni. De most jó volt hallani a hangját. Végre valaki a régi világomból…Na, álljunk meg egy percre! Egy: itt nem lehetne térerő. Kettő: öt század választ el minket. És három…- Itt vagy? Te vagy az?

-Igen, itt vagyok. Ez egy vicces sztori, majd ha hazaértem elmesélem, ígérem.

-És várhatóan mikor jössz vissza?

-Bárcsak tudnám!

-Hát tudd! Csak rajtad múlik.

-Ez nem ilyen egyszerű.

-Hát? Magyarázd el. -Úgy szerettem volna látni az arcát. De telefonon keresztül ez nem volt egyszerű.

-Hosszú, és bonyolult. De megpróbálhatom.

-Kezdj bele. -mondta Jason egy percnyi hallgatás után. Oké, nem halogathattam, valamikor úgy is megtudná, legalább meg tudja nyugtatni a barátaimat és a szüleimet, hogy jól vagyok. Azonban kétlem, hogy örülne a hírnek, hogy valószínűleg soha sem találkozunk már.

-Emlékszel arra a napra, amikor kiderült, hogy öt tárgyból is meghúznak? -hümögött egyet, amit igennek véltem. Már nyár volt, és lassan itt a pótvizsga ideje. Nekem tanulnom kéne, nem hajókázni! De hát mit számít ez? Nem igazán tudom, hogy tudnék visszamenni. -Irodalom órán annyira begurultam, hogy azt kívántam, bár eltűnhetnék a Föld színéről, úgy, hogy senki se lásson, senki se ismerjen. És hát…megnyílt alattam a padló, egy szakadékba zuhantam, ahol találkoztam egy szép nővel, aki visszaküldött engem a tizenhatodik századba, és akkor jelentkeztem matróznak egy jól kinéző hajóra, amiről kideült, hogy kalózhajó, és mellesleg a kapitánynak sikerült szemet vetnie rám, és az első tisztje vagyok. Itt rekedtem, nem tudom, hogyan tudunk most beszélni, és igazából fogalmam sincs, hogyan tudnék hazajutni.-Semmi. Nem mondott egy szót sem. Eljátszottam a gondolattal, hogy vajon most mit csinálhat. Lesett állal néz előre, és kiesik a kezéből a telefon. Nem, nem hallottam puffanást. És néha hallottam halk “én” szókat, és nyöszörgést is. Kicsit sokkosan érhette a dolog.

-Szóval…-kezdett bele körübelül tíz perc elteltével. Eközben Jack is odajött mellém, és próbáltam úgy csinálni, mintha a fejemet vakarnám istentelen hosszú ideig. Nem kockáztathattam, hogy meglássa a mobilomat. Előrementem a hajó orrába, és az orrdísz alsó részéhez másztam le. Ezt már jól begyakoroltam. És a kapitány is tudta, hogy csak gondolkodni megyek oda, nem is szokott ott senki zavarni. Néha magamban beszélek, ez most senkinek nem fog feltűnni, de azért a hangerőmet lejjebb vettem vagy két fokkal. De mielőtt megszólalhattam volna, Jason folytatta. -Oké, tudok segíteni?

-Nem hinném.

-Rendben. Akkor…majd még beszélünk. Szia.

-Ne! Most ne rakd le.

-De le kell. Nem tudunk többet telefonálni. Volt vagy két évre elegendő pénz a telefonomon, de kiírta, hogy le kéne tennem, mert a számlám véges.

-Tessék? Azt mondod, ez egy csomó pénzbe kerül? Anyuék lenyakaznak. De légyszi, mondd el minnél több barátomnak, és a családomnak is, hogy mi történt velem, ne aggódjanak, jól vagyok! -hadartam gyorsan.

-Persze. Örülök, hogy hallottalak. Szia Rose!

-Itt csak roOni-nak szólítanak, és köszönöm. Szia Jason! Téged is jó volt hallani. Az első ismerős mióta idekerültem. Bár kétlem, hogy bárki más fel tudna hívni még egyszer. Vagy akár te is.

-Sajnálom.

-Én is.

-Üdvözlöm a hajón levőket, és a…-elnémult a telefon. Biztos most ment el minden pénze. Apu tuti megöl, ha hazajutok. Ezek után…

-Szeretném, ha ebbe nem kevernéd bele magad. -mondta Jack. Fürkésző tekintettel méregetett, miközben én arra koncentráltam, hogy minél nagyobb kutyaszemeket meresszek rá.

-Ugyan, miért? -kérdeztem tőle kedves, vékony hangon, de a stílusom nem győzte meg. Átlátott rajtam. Rájött, hogy ez csak egy maszk, amit ő most az arcomra kiülve lát.

-Mert veszélyes lehet.

-Mindig ezt mondod.

-És te sohasem fogadod meg. -mosolyodott el. Igen. Nem vagyok hajlandó a hajón ülni, és várni, hogy visszaérnek-e épségben a szigetről mindannyian, vagy sem. Ha új földet fedeztünk fel, nekem mindig a kabinban lenne a helyem. De persze én inkább a kalandot választom. És megyek a saját fejem után. Általában messziről követem őket, miközben ők felfedezik a helyet, ahol kikötöttünk, élelmet keresnek, és feltöltik vízkészleteiket. De sajnos a kapitány nem egy vak róka. Észrevesz. Állandóan. Ahányszor csak nem azt csinálom, amit ő parancsolt. De ez valószínűleg most sem lesz másképp. Hacsak…Igen, elmegyek egy másik irányba. Felfedezem én a sziget egy elrejtett részét. Megismerkedek az itt lakókkal. Vállalom a veszélyeket. -Most az egyszer tegyünk kivételt. -kérlelt. De ez engem nem hatott meg. A szívem ilyen pillanatokban kőből volt. Vagy acélból. -Maradj a hajón. Ne kövess bennünket! -azt a csodálatos zöld szempárt az enyémbe fúrta, majd mikor elvette a tekintetét rólam, azt dörmögte az orra alá: -Mint általában.

-Ígérem, hogy nem fogok a nyomodban lenni. -És ez még igaz is volt. Nem hazudtam. Arra nem esküdtem meg, hogy itt fogok állni egész nap. Még mit nem! Jack és az összes többi kalóz elindult, és hamarosan eltűnt a zöldesben. Itt az idő. Fogtam egy tőrt, bevágtam a zsebembe, felvettem férfi ruhám kalap nélkül, és elindultam az ellenkező irányba. Semmi. Nagy zöld semmi. Egy árva lélek sincs sehol. Elmentem egy banán fa mellett, és ettem négy darabo banánt. A reggelit úgy is kihagytam. Jól esett az étel. A gyomrom korgott, és már fél tizenkettő volt. És akkor rátaláltam egy forrásra. Sajnos nem én voltam ezzel egyedül. Egy ember volt ott. Fegyver nem volt nála. Épp ki tudtam volna ugrani elé, és a szívéhez tartani a tőrt. Egy kulacsot töltött meg. Az nekem is jól jött volna. Meg akartam szerezni. Felkészültem, és kiugrottam. Úgy, ahogy terveztem. Az elképzelés jó volt, azonban az áldozat nem emelte fel a kezét, mint aki megadná magát. Semmit sem tett. Csak állt ott, és nevetett. Halkan, úgy, hogy a közelben senki nem hallja.

-Ügyes vagy. Legalább valamit tanultál tőlem az elmúlt két hónapban. Ha nem én lennék az, biztosan te lennél itt az egyetlen élő lény. -Az élő szót rendesen megnyomta. Ami azt jelentette, hogy semmit nem csináltam rosszul. Csak az, akit megtámadtam, nem volt épp jó célpont. Jack. És kettesben voltunk. Ha ez történik, mindig baj lesz a vége. Vagy megpróbál megölni, vagy szerelmet akar nekem vallani. Egyik sem volt kecsegtető.

-Gondolod, hogy erre nem jöttem volna rá magamtól is? -húztam fel fél szemöldököm, mire ő elnevette magát.

-Dehogynem. Főleg, ha nem tőlem lopod a kést. Anélkül nem sokra mész.

-Kíváncsi vagy rá? Akarod, hogy megfojtsalak? -kérdeztem még mindig pókerarcot vágva, szemtelen stílusban kérdezve. Erre csak még erőteljesebben, de a hangerőn nem változtatva nevetett.

-Hajrá. -mondta, majd megfogta a derekamat, és a feje vészesen közeledett. Automatikusan védekeztem. Ökölbe szorítottam a kezem, hogy üssek egyet, de tudtam, nem sokat érnék el vele. Ehelyett két kézzel átkulcsoltam a nyakát, és elkezdtem szorongatni. Először nem reagált. Majd lassan távolodott az arca az enyémtől. Rákulcsolta csuklómra a kézfejét, majd erőteljesen megrántotta, mire az ujjaim alábbhagytak, a kezem a testem mellé ereszkedett, a kapitány pedig a torkához kapott, és erőteljesen elkezdett öklendezni. Megrémültem. Mit tettem? Majdnem megöltem! Pedig azért mi tagadás, nagyon sok mindent köszönhettem neki.

-Mamám, jól vagy? -léptem mellé, és a hátát fogtam. -Nagyon sajnálom. Én nem akartalak bántani. Sajnálom.

-Semmi gond.- mondta erőtlenül. Megköszörülte a torkát. -Nincs bajom. -mondta a rendes hangján, és felegyenesedett. Még egy mosolyt is megejtette, ami miatt nagy kő esett le a szívemről. -De tartozol nekem eggyel. -Vállon bokszoltam. Még mit nem. Azt várja, hogy befejezzük, amit elkezdett. Arra várhat. Elhúzódtam tőle. Megtaláltam a folyó partján a még meg nem töltött kulacsot. Leültem a partra, és vizet eresztettem bele. Jack odaült mellém.

-Mi bánt? -kérdezte lehajtott fejjel. Éreztem a szavak őszinteségét. Nem udvariasságból mondta ezt. Tényleg érdekli. Így hát nem volt más választásom. Akármennyire is fog ez neki fájni, megmondom az igazat. Majd…valamikor.

-Semmi. -hazudtam.

-Igen? Rendben, akkor úgy kérdezem: Miért nem vagy képes viszonozni…

-…az érzéseidet? -fejeztem be helyette a mondatot. -Sok minden miatt.

-Korkülönbség?

-Nem. Arra még nem is gondoltam. Muszáj erről beszélnünk?

-Szeretnék.

-De én nem. -Felálltam, és elindult arra, amerről jöttem. De elkapta a csuklómat. Szájáról leolvastam a halk “kérlek” szót. De nem tudtam, mit mondjak neki igazából. Mert én egy 21. századi lány vagyok, mellesleg mást szerettem. Nem, ez nem lenne túl jó ötlet. Végül csak azt mondtam: -Mert engem más érdekel. -Azt hittem, elenged, és csak bambán néz majd utánam. De nem. Megölelt. Olyan szorosan, hogy nem kaptam levegőt.

-Már két hónapja nem találkoztatok. És nem indult a keresésedre. Vajon miért?

-Talán mert messze van, és nem tudja, hol vagyok?

-De ki tudná nyomozni.

-Lehet. Elengednél?

-Tartozol nekem egyel. -Azzal elindultunk a hajó felé. Félúton eszembe jutott, hogy a vízzel teli kulacs ott maradt. A derekamat fogta csak, így könnyen kiszabadulhattam. Visszafutottam. És ő utánam. Hát persze. Rám ugrott, én pedig háttal a földnek feküdtem, ő pedig fölöttem volt. -Ezzel mégis mit akartál elérni?

-Visszahozni az otthagyott vizet a hajóra.

-Oh. -mondta, majd leszállt rólam, együtt mentünk vissza a vízért, de ezúttal elég erősen szorított magához ahhoz, hogy el ne tudjak szökni. A hajóra ketten szálltunk fel. És mindenki minket nézett. -Ma este Orf a kapitány. -mondta Jack, majd bevitt engem a kabinba. Ő is ott maradt.

-Az a viking?

-Csak félig viking. És a származása ne tévesszen meg. Jó ember.

-Persze. Emlékszem már. Ő az, aki kis híján levágta a csuklómat. Csak elkaptam előle a kezem. -A kapitány nevetett, de utána komoly arccal kérdezte meg.

-Mikor kapok választ az ajánlatomra?

-Mire is?

-Hogy mikor fogadod el végre, hogy az enyém vagy.

-Soha. -mondtam a szemébe nézve. Fájdalmat és szenvedést véltem kiolvasni belőle. De nem érdekelt. Tudnia kell, hogy mi nem lehetünk egymásé. Ebben az életben nem…

-Soha ne mondd, hogy soha.

-Te is kimondtad.

-Tudod, hogy értettem.

-Persze.

-Nos?

-Majd meglátom. Sokára. Most jobb?

-Ezerszer. -mondta, majd mindketten nevetésben törtünk ki.

-Mama, én félek!

-Semmi baj, kicsim, minden rendben lesz. -mondtam Chelsea-nek, édes kislányomnak. Vajon az apja hol marad ilyen sokáig? Már egy hete itthon kellene lennie.

Jack…merre jársz?

-Szóltál? -kérdezte a velem egy szobában lakó kapitány. Résnyire nyitottam a jobb szemem. Mi történt? Felálltam, odasiettem a szekrényemhez, kinyitottam, és meggyőződtem róla, hogy még nem vagyok 40. Csak egy álom volt. Nincs lányom. És Jack sem avatkozott bele a szerelmi életembe. Kifújtam a levegőt, és mélyen az engem annyira csodáló férfi szemébe néztem, úgy mondtam ki az érzéseimet. Már régóta benn tartottam, nem engedtem előtörni. Egészen eddig a pillanatig az agyam legmélyebb zugában volt elrejtve. Hanyagoltam. Nem engedtem, hogy úrrá legyen rajtam a düh. Vártam a megfelelő órára, a megfelelő percre. Ez az idő most jött el.

-Ne…nem. -nyögtem ki végül. Egész testemben reszkettem, ahogy egy szál nadrágban, egy éles kardot tartva közeledett felém. Megfogta az arcom, és az államnál fogva felemelte azt. Azt akarta, hogy szemkontaktus jöjjön létre. Megkapta.

-Talán valami baj van? -kezdte szelíden. Tudta, hogy valami nincs rendben. Hogy valamit titkolok előle.

-Semmi olyan, amihez közöd volna. -vágtam rá, majd kirántottam a fejem a puha kézfejek közül. Két lépést hátráltam. Többre nem voltam képes. A hajó farán lévő ablakok az utamban álltak. Egymagam voltam. Senki nem segíthetett rajtam. Mindenki jó kedvében van, mikor Jack kedves. Pedig nem ez lenne a helyes. Mikor épp nem kántálja a parancsokat, akkor a legmérgesebb. A félelem a csontomig hatolt. Éreztem, ahogy hideg szellőként a húsomon keresztül eléri a belső szerveimet is. Rettenetesen éreztem magam akkor. És még mindig kedvesen szólított meg. Éreztem, hogy ha nem rakja le a kardot, rögtön elájulok.

-Pedig valami aggaszt. Ne hidd, hogy nincs szemem. Látom. -És akkor nagy megkönnyebbülésemre az asztal oldalának döntve hagyta vágóeszközét, és úgy indult meg felém újra. -Mondd el, kérlek. Hadd segítsek!

-Ezt a bajt te magad okoztad, hogyan tudnál segíteni? Csak rosszabb lenne.

Kérdőn nézett rám, nem felelt. Fél szemöldökét felvonva hátat fordított nekem, és megindult vízíjárművünk orra felé. A kabin ajtaja előtt megállt, majd hosszas várakozás után ismét megfordult, és futásnak eredt. Elugrottam előle. Ő kitörte öklével az egyik ablakot. Legyintett, és odarohant hozzám. Két kézzel emelt fel az ágyamról. A falnak támasztotta a hátam, és vállamat fogva, rémült tekintettel fürkészte az arcomat, de kétségkívül csak a félelmet tudta kiolvasni belőle. Semmi reakció. Még mindig nem engedett el.

-Kérlek! -mondta, majd egy halk nyögés hagyta el a száját, mikor megérintettem bal kulcscsontját, és végül az állánál állapodott meg a kezem. Most rajtam volt a sor. Én emeltem fel a fejét.

-Ígérd meg, hogy nem leszel dühös!- néztem rá komoly tekintettel, mikor kimondtam a szavakat. Szorítása ellazult, és akkor vettem csak észre, hogy a vállam sajog. Végül elengedett, és letelepedett az ágyára. A hátán feküdt, és legyezett, amit én egy igennek véltem felfedezni. Belekezdtem hát. Mi lehet a legrosszabb? Itt helyben megöl. Egyszer úgy is meg kell halnom. Nem érdekelt hát, mikor fog bekövetkezni. -Amikor felajánlottad, hogy legyek az első tiszted, elfelejtetted megemlíteni, hogy egy kabinban fogunk lakni. Az irántam érzett vonzalmadat pedig még csak meg sem próbálod kő alá rejteni, vagy csak a látszatát kelteni annak, hogy kezd eltűnni. Ezek e kitörések pedig egyszerűen elviselhetetlenek. Az előbb is megpróbáltál megütni, utána pedig olyan tekintetet emeltél rám, hogy ha nem mondom el, mi bántja a lelkemet, összeesel, és ott rögtön szörnyethalsz. Sosem kértem tőled semmit, az én fejem viszont állandóan a te parancsaidtól zeng. Egy kicsit egyensúlyozhatnád ezeket a… -nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. Számra tapasztotta a kezét, majd szorosan átölelt. Nem is vettem észre, hogy felkelt. Nem szóltam semmit. Megvártam, míg abbahagyja. De nem akarta. El akartam húzódni tőle, de ennek az eredménye csak az lett, hogy a szorítása még erősebbé vált. Kezdtem nehezen venni a levegőt, és ahogy ezt megérezte, elengedett, de kezeit a csípőmön nyugtatta.

-Ígérem, hogy egyensúlyt teremtek. -mondta, majd jobb kezével megsimogatta az arcomat. Éreztem, hogy elpirulok. Még akkor is, ha nem éreztem iránta semmit. Legalábbis én nem tudtam róla. -Majd megpróbállak többször szeretni, mint megölni.

-Hm, egészen ígéretesen hangzik. -mondtam gondolkodás nélkül, mire neki kitágultak a szemei, és nem tudott tovább uralkodni magán. De ahelyett, hogy megcsókolt volna, a falba ütött, mert tudta, hogy azzal nem nekem szerez örömet. Ellentétben vele. Elvette kezét a faltól, amiről kis darabkák hullottak le, majd lassan elengedett, felvette az ingét, kardját a tokjába rakta, és az övére feltűzve kisétált a szobánkból.

Már csak tíz van hátra, és vége! Hamarosan abbamarad!

A fájdalom…mindjárt eltűnik. Még egy kicsit ki kell bírnom.

Már csak nyolc!

Az biztos, hogy nyomot fog hagyni. Azonban rászolgáltam. Miattam halt meg Billy. Ez még csak nem is büntetés. Ha belegondolok abba, mi tettek Eric-kel…Bekötötték a szemét, hogy ne is láson semmit, miközben egy zsákhoz kötözve (amiben ágyúgolyók zöme volt) merült a tenger fenék felé. Biztosan meghalt. Nem élhette túl. De én miért nem ezt kaptam? Talán mert lány vagyok? Vagy mert nagyobb a tekintélyem, mint bárki másnak ezen a hajón? Jack sosem hagyná, hogy az első tisztje elpusztuljon. Nem, túl fontos vagyok neki ahhoz. A kapitány mindig kedvelt, mellesleg egyedül sosem boldogult volna a hajóval.

Vége.

A fájdalom megszűnt, kis részben sajgott csak a hátam. Bedobtak a hajó aljában, és utánam ordibálták, hogy a sarokban van egy kis víz meg egy szivacs.

-Biztos tudja, hogy hol van. -beszélgettek a matrózok fölöttem.

-Honnan tudná? Sose tette még ki a lábát az első osztályú kabinjából. Azonban most valószínűleg elbúcsúzhat tőle. A kapitány öccsének meggyilkolásáért minimum halál járt volna, vagy nyilvános megszégyenítés, nem pedig száz korbácsütés! Mi történt a kapitányunkkal? Ennyire nem akar elszakadni a lánytól, vagy mi? – vitatkozott a másik is.

-Honnan tudjam? Most ezt pont tőlem akarod megtudni?…

Nem hallottam többet abból, amit mondtak. A fejem zúgott, és minden elhomályosult. Nem láttam semmit. Lassan a sötétség a hatalmába kerített. Meghaltam? Nem. Az eszméletemet azonban elveszítettem. Ott feküdtem a hajó aljában véres háttal…egyedül.